Beszámolók

„Isten segít nekünk, de helyettünk nem tesz meg semmit" – mondta Bethlen Farkas polgármester, amikor elhatározta, hogy tesz valamit ebben a szellemi, lelki, ideológiai mocsárban, amelyben évek óta élünk.

Verőcén, a Duna-kanyar egyik legszebb, festői településén, ott is a Katalin pusztára vezető úton, a Lósi-völgyben megpillantott egy kis dombocskát, és lelki szemei előtt azon egy kis templomot látott.

Elhatározta, hogy ezt megépíti, ezzel létrehozva egy kultikus helyet, ahol találkozhatunk, együtt ünnepelhetünk, és ahol közösen megélhetjük együvé tartozásunk élményét.

Bízott abban, hogy a hittel, szeretettel és összefogással felépülő templom visszaadhatja a nemzet elvesztett önbecsülését, hajdanvolt büszkeségébe, dicsőségébe vetett hitét.

Szabó Andrással, az építés főszervezőjével, motorjával, lelkével (mi egymás között – utálván a project-manager kifejezést – csak főserpának hívtuk) a Hősök-terén találkozott, ahol a gazdatüntetésen egymás melletti bográcsban főzték a gulyást.

Szabó Andrással mi akkor már régen jóbarátok voltunk. Ez a barátság egy Balaton-felvidéki műemlék présház helyreállítása kapcsán született.

Úgy gondoljuk, ahhoz, hogy egy ház igazán jó legyen, az építtetőnek, a tervezőnek és a kivitelezőnek egy hullámhosszon kell szárnyalnia, a közös művet szívvel-lélekkel kell babusgatnia, mint egy gyermeket. Ebből aztán gyakran barátság születik. Így kerültem én bele ebbe a csapatba, kézen fogva a nálam ragadt, baráttá és munkatárssá vált vándorépítészt, Tóth Pétert.

Amikor először kimentünk a helyszínre, és megpillantottuk a varázslatos völgyből valószínűtlenül kibukkanó dombocskát, ugyanazt az ütést éreztük, mint polgármesterünk.

„Te, Farkas, nem kutatott itt már valaki? Nem találtak valamit? Ezt a dombot a Jóisten is templomnak teremtette” – mondtuk.
„Csodálkozni fogsz, járt itt egy sámán társaság és a legöregebbik a botjával lebökött egy pontra, és azt mondta, hogy itt egy kultikus hely kisugárzását érzi” – válaszolta Bethlen Farkas. Borsózott a hátunk, mert a kis domb kelet-nyugati tengelyének ez a keleti végpontja volt, ahol nyugodtan lehetett egy szent hely.

Eszembe jutott Kralovánszky Alán barátom (Isten nyugosztalja) akivel, mint műemléki szakmérnökis iskolatársammal végigjártuk a Felvidék és Erdély kis falusi templomait. Tőle tanultam, hogy minden valószínűség szerint ezek a falutól távol eső, magányos kis templomocskák (lásd a Kézdivásárhely feletti Perkő és még sok székelyföldi kápolna) a Szent István-i 10 falu temploma előtt is szakrális helyek lehettek.

Ezt bizonyítja sok ásatás is, ahol a középkori templomaink alapozásában a kereszténységet megelőző szertartások, kellékek, nyomait – tojáshéj, kutyacsont, kakasköröm, stb. – találtak. Persze az is lehet, hogy a keresztény templom építésének megkezdése előtt biztonságból azért az ősi vallásnak is áldoztak.

Így aztán, mindezeken elcsodálkozva, a hely kiválasztásában megnyugodva, összeállt a négyesfogat (az építtető, a szervező, meg a két mesterember). Zsaluzásból megmaradt, meszes, habarcsos deszkákból összeácsoltuk a templom kontúrját tornyostul.
Megnéztük az útról, a völgyből, oldalról, meg mindenhonnan, hogy az a táj tökéletességéhez illeszkedjék, ne legyen se nagyobb, se kisebb. Olyan legyen, mintha mindig ott állt volna.

A megbízás úgy szólt, hogy a kápolna katolikus, református és evangélikus egyaránt legyen, tehát valami ökumenikus-féle.
Nem lévén ennek semmiféle kialakult kánonja, ikonográfiai rendje, Tóth Péterrel úgy gondoltuk, hogy majd mi kitaláljuk, hogy sok magyar embernek mi a kedves, mi a fontos, mi az, ami mindenkit megszólít.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” – mondja imájában katolikus és protestáns egyaránt. Elhatároztuk, a legfontosabb, hogy a templom keresztény legyen és magyar.
Ha az ember elindul nyugatról kelet felé Burgenlandból Pannónián át a nagy magyar Alföldön, át az erdőn túlra, Transzilvániába, megmássza a Kárpátokat, és leereszkedik a Tatros völgyébe, Gyimesbe, még a mi nagyszüleink idejében szinte minden portán látott kenyérsütő kemencét és szőlőlugast. A kenyér és a bor a mi keresztény hitünk alapeleme.

Úgy gondoljuk, hogy a kenyérsütő kemencék leggyakoribb változata a kis egyhajós Árpád-kori templomainkból ihletődött. Boltozott belseje a templomok boltozott hajója, kéménye a templomok tornya. Egy kis időbeli játékkal visszaváltoztatjuk a kemencét újra kápolnává, és így születik egy kemencekápolna.

A Kárpát-medencét is kenyérhéj formában ölelik át a hegyvonulatok. Ugyanígy szeretné őrizni és eggyé kovácsolni az itt élőket ez a pici Isten-hajlék a dombtetőn, a fák között megbújva, akár a kovász, mely szinte láthatatlanul érleli a kenyér tésztáját.

Nem is olyan régen, amikor még minden házban sütöttek, a búzát, mely minden egyes szemében Krisztus arcát hordozza, „életnek” hívtuk. Ahogy a kemence a búzaszemekből kenyeret varázsol, ugyanígy érleli eggyé az idelátogató lelkeket – felekezeti hovatartozástól függetlenül – ez a búzaszem alaprajzú kemence-templom.

A természetes pala héjalás alatt megbúvó templomocska egyszerű, kívül-belül hófehér. Tornyát egy stilizált, organikusan formált, hármashalomból kinövő kettős kereszt ékesíti. Ugyanez a kereszt jelenik meg a belsőben is, a bontott tégla két színével finoman jelezve a halmokat és a keresztet, egyben kijelölve a templom főtengelyét. Ez a tengely ráfut az oltárasztalra, amely nem más, mint egy szép, régi malomkő.

A belső boltozata üvegablak-sorra borul, melyen honfoglaló eleink páratlanul gazdag díszítőművészete jelenik meg fénybe öltöztetve.
A főtengelyben az álmában égbe emelt Emesét látjuk a turul ölében, akitől a monda szerint az Árpád-ház származik, mely család 400 éves uralkodása alatt a legtöbb szentet adta Európának és a világnak.

Ezt a kör alakú medaliont, mint ékkövet a lánca, fűzik egységbe az oldalablakok. Míg a főmotívum a rakamazi és nagyszentmiklósi kincsből, a láncszemek egy-egy tarsolylemezből, veretből, övdíszből ihletődnek. Ez templomunkban az ősi, a magyar. Mint elhatároztuk kereszténynek is kell lennie.

Sokunknak gyermekkorában ott volt a könyvespolcán a magyarok őstörténetéről íródott mesekönyv, melynek borítóján Csaba királyfi lovának patkói egy csillagözönt festenek az égre. Ez lett a tejút, mondták nagyanyáink, melyen aztán a királyfi ellovagolt a mesevilágba. Nagyanyám mondta mindig, mikor csillagfényes éjszakában, kendőbe csavarva hozott a nyári konyhában működő fateknős fürdőszobából a nagyházba szombat esténként, hogy az ott a tejút, melyen Csaba királyfi ellovagolt és talán majd azon egyszer visszatér, meghozva nékünk a szabadságunkat.

Aztán a szüleink megmutatták a marosvásárhelyi kultúrpalota csodálatos üvegablakait, melyen századfordulós művészeink (Toroczkay, Nagy Sándor, Körösfői Kriesch, Róth Miksa) bevezettek bennünket a magyar mitológia rejtelmeibe és a bámulatos székely balladavilágba.

Itt csodálkoztam rá egy tüneményre, a Csaba királyfi születését ábrázoló ablakra, melyen az édesanya, Réka asszony áhítattal nézi kisfiát, amint a nyitott ablakon bezúdulnak a csillagok, köszönteni a kis jövevényt, mely csillagokon majdan ellovagol a magyar mitológia örökkévalóságába.

Ez a mestermű ihlette a templom mennyezetét. Az égbe emelt Emesétől csillagözön, csillagösvény vezet a boltozat központjához, a Babba Máriához, a Boldogasszonyhoz, a Szűz Máriához, aki ölében tartja a kisdedet. Ahhoz a Máriához, akinek Szent István királyunk majd felajánlja a koronát, megalapozva a keresztény Magyarországot.

Ezzel a történelmi – formai játékkal próbáltuk a kis mesebeli kemencetemplomunkat mindenki számára érthetővé és szerethetővé tenni. Megkíséreltük a régmúltat a múlttal, a közelmúlttal és a jelennel összekapcsolni. Kacérkodtunk a születés, az eltávozás, az elmúlás, a megdicsőülés, a megváltás, az átváltozás, az öröklét és visszatérés, összegezve, a földi és az égi gondolataival, merthogy nem tudunk „ökumenikusul”.

A templomot Trianon 90-ik szomorú évfordulóján 2010. június 4-én adtuk át az ott összesereglett több ezer magyarnak. Fél ötkor szólalt meg először a toronyban lakó kis harang, hogy ezután minden délben a nemzet dicsőségére és fél ötkor a trianoni aláírás tragédiájára emlékeztesse honfitársainkat.
 

A templomot keresztény püspökeink nem szentelték fel, mondván, hogy „újpogány” elemeket tartalmaz. Ezt mi nagyon sajnáljuk. Nem vitás, hogy – talán a templom felépítésének gyorsasága miatt – nem egyeztettünk egyházi hatóságokkal. Talán azért is, mert úgy tudjuk, ökumenikus püspök még nincs.

Ugyanakkor biztonságot adott az a tudat, hogy a római Szent Péter Bazilika magyar kápolnájában alkalmazott ornamentika szintén honfoglalás-kori magyar motívumokból merít. A csodaszarvasokkal teli szentélyt a Tiszteletreméltó II. János Pál Pápa személyesen szentelte fel 1980. október 8-án.

Azért azon el kellene gondolkozni, hogy lehet-e a pejoratív „pogány” jelzővel illetni azt a népet, amely nyilván isteni sugallatra úgy gondolta, hogy át kell menni azon a zord, nagy hegyen, mert ott egy csodálatos medence várja őket. Ezt a nagy kalandot, nőkkel, sok kis gyermekkel, állatokkal, elemózsiával, nagyon keményen meg kellett szervezni. Akkor a vezetőiket táltosnak hívták. Ezt a nagy feladatot csak nagy hittel és akarással lehetett teljesíteni. A nagy út során nyilván volt áldozat: gyermek, jószág, vagyon, stb. Hit nélkül ez teljesíthetetlen lett volna.

Nekem szerencsém volt László Gyulát ismerni, és kiskamasz koromban elméleteivel találkozni. Ő mondta azt, hogy, ha volt, ha nem Szent István előtti kereszténység, egy biztos, hogy a magyarokat az Emese-anya kultusz a Mária kultuszra készen találta, még annak ellenére is, hogy közben voltak Koppányok, Ajtonyok, Vazulok. A felnégyelési és testrész-kiakasztási történetek maradtak meg a maguk horrorisztikus élményeivel, de valójában ez a folyamat viszonylag simán ment.

Mi mindenesetre a nemzetbe és a kereszténységbe vetett mély érzelmeinkkel alkottuk meg ezt a hajlékot.

Még egy mondat az építésről.  Egy év alatt történt. Nem lehet meghatottság nélkül beszélni arról, hogy szinte minden első kísérletre, simán, gördülékenyen ment. Nagyon-nagyon kevés pénzzel. Régi munkatársunk, Heimann Ferenc, a csodálatos „boltozó ember” két alkalommal volt Verőcén másfél-másfél napot. Ez alatt készült el a teljes boltozat és a külső-belső vakolás. Mindez felajánlásból és 15 emberrel.

Se szeri, se száma a gyönyörű történeteknek. Szinte egy óra leforgása alatt történt, hogy megállt egy autó a dombon és egy szerény „elnézést, hogy itt vagyok ember” megkérdezte, hogy itt nem lesz-e burkolómunka, mert ő azt szívesen megcsinálná. Kisvártatva állt meg egy másik autó, melyből egy fehérköpenyes ember szállt ki, azzal a kérdéssel, hogy itt festeni kell-e?

Nem kísérlek meg mindenkiről írni, mert ezt a terjedelem nem engedné, és nem akarom a kihagyottakat megsérteni. Ezért csak egy listát mellékelek a főbb munkafázisban résztvevőkről.

Budapest, 2010. július 11.    

Szűcs Endre és Tóth Péter

A templom felépítésében oroszlánrészt vállalók:

Főszervezők: Bethlen Farkas és Szabó András
Építészek: Szűcs Endre és Tóth Péter
Statikus: Bach Gabriella
Építész munkatársak: Magó Vámossy Zsuzsa, Füzes András
Villamos tervezés: Dulna Tibor, Nyári Ilona
Üvegművész: Borbás Dorka és Gonzáles Gábor
Díszítő lakatos munka: Policsányi István, Sipos János, Szűcs Kenéz
Díszítő szobrászmunka: Petrás Mária, Petrás Alina, Szűcs Apor
Kőművesmunkák: Heimann Ferenc és csapata, Sipos Ferenc
Ácsmunkák: Filyó Mihály és csapata
Asztalosmunka: Knizner asztalos KFT
Festőmunkák: Bertók Zoltán
 

 „K Ö V E K  Z S O L T Á R A”

   
  A  KÁRPÁT–HAZA  TEMPLOMÁNAK  AVATÁSA  VERŐCE  MELLETT...

     „…jött egy ember…,
     A lelke égett, szíve dobogott,
     Az az ember templomról álmodott…
     Az az ember keresett, s megtalált.
     És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.
     Falakká fogtok összeállani,
     És visszaveritek az Ige hangját,
     És visszazengitek az orgonát,-
     Az imádkozó nagy nyomorúságot,
     S az áhítat szárnyaló énekét
     Szent nyugalommal veszitek körül.
     Halkan dobogni fogtok a falakban,
     Külön dobban meg minden kicsi kő,
     És mégis-mégis egy ütemre vertek
     Egy óriási templom-dobbanással.
     Isten, ha akarja, a köveket
     Dobogtatja meg a szívek helyett.”

Reményik Sándor címadó verse dobolt szívemben, amikor ott voltunk több ezren az esős időben, taposva a sarat a Verőce melletti Lósi-völgyben egy megvalósult álom előtt tiszteletünket tenni. A völgy szemközti dombján egy búzaszem formájú építmény nézett le ránk a völgyben gyülekezőkre és a dombon csúszkálva felkapaszkodókra. A nap is néha-néha kitekintett a felhők közül, jó idő reménységével töltve el.

Aztán megkezdődött az ünnepség, a műsorok, szónoklatok meghallgatása. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő vitte a tömeget, tömörítette a színpad és sátrak köré. A templom magasából, annak bejáratánál állva-ülve figyelhettük az eseményeket, a vitézi rend tagjai által alkotott sorfalat, a domb aljától a templomig V-alakzatban felsorakozva, kezükben a 64 vármegye zászlóival, a Duna Tv embereinek sürgölődését-forgolódását, hogy minden érdekes jelenetet sugározni tudjanak, a színpadon a szónokok, művészek, táncosok, zenekarok mozgolódását.

Majd sor került ránk is, az egyháziak szolgálatára. Bethlen Farkast, Verőce polgármesterét, a neves történelmi család leszármazottját nem kell különösebben bemutatni. Sokszor lehetett látni, hallani, amikor magyar ügyekről, támogatásról, segítségről esett szó. De meg kell nézni Verőcét, ezt a csodálatos települést, hogy hogyan néz ki, hogyan várja az arra járókat, milyen építményei, terei vannak. Látva a magyar valóságot, saját birtokára templomot álmodott.

„Kicsi népünk morálisan nagyon mélyre süllyedt a tisztesség, a becsület, a hazaszeretet és a munka területén. Oly mélyre, hogy az ember már nem tud mit tenni, csak azt gondolja, szakrálisan történhet valami. Népünk felemelkedéséért viszont imádkozni tudunk. Építsünk hát egy templomot: Kárpát-Haza Templomát-ahol állandóan össze tudunk gyűlni és imádkozhatunk hazánk feltámadásáért.”- fogalmazta meg  a polgármester az álmát.

Az álomból terv lett és 2009. március végén letették az alapkövet egyházi méltóságok áldásával, szentelésével és sok-sok résztvevővel. Valószínű, hogy Bethlen Farkas egymaga is fel tudta volna építtetni ezt a templomot, de úgy érezte, hogy az évtizedek óta, a történelem durvaságai által széthányt köveket össze kell hordani a szélrózsa minden irányából, jelképesen a lelkeket kell összegyűjteni, hogy mindenki érezze magáénak ezt az istenházát.

Így indult el a „kövek” összegyűjtése adakozások és sok közös munka megvalósulásában. Szűcs Endre és Tóth Péter, a templom építőmesterei ezt a búzaszem alaprajzú kemence-templomot azzal a hittel tervezték így, hogy amint a kemence a búzaszemekből készült lisztből életet adó mindennapi kenyeret éget, ugyanígy érleli eggyé az ide látogató lelkeket felekezeti, világlátási hovatartozástól függetlenül.

Az Istent kereső, imádkozni, áhítatra vágyó ember itt találkozhat a Teremtővel az oltár vagy az úrasztala előtt térdelve-ülve, vagy visszatekinthet őseink egy-Isten hitéhez feltekintve a kerecsenysólymot és Emesét ábrázoló csodálatos ablakra. 

Ez a Kárpát-Haza Temploma az összefogás, az együvé tartozás helye kell legyen egy kirekesztő világban, ahol minden életszemléletű magyar vagy nem magyar leborulhat és hite, meggyőződése szerint fordulhat Istenhez. 

Reményik verséhez visszafutva éppen azért figyeltem „Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul, / Lehajtott, fáradt fejjel…”, hogy hiányoznak azok a lelki vezetők, akik az alapkő letételnél még áldásukat adták, de mert nem előírt paragrafusok szerint épült fel a templom, most csak „emlékhelynek” tartják, ahová nem tartották érdemesnek eljönni, sőt közös nyilatkozatban határolódtak el.

Harmadmagammal áldást kértünk a jó Istentől a templomálmodóra, az építőkre, az adakozókra és arra az ötezernyi részvevőre, akiknek imádkozni, az Istennel és egymással való találkozási vágya, kitartása megáldotta, megszentelte azt a helyet és a Kárpát-Haza Templomot.

Egy helyet, egy építményt nem a szertartás tesz szentté vagy áldottá, hanem azok az emberek, akik odajárnak.                         
           
Balázsi László a Magyarországi Unitárius Egyház mb. püspöke-főjegyzője